Menü
A Küzdelmeink története tizenegy társadalmi mozgalom tiltakozásait mutatja be. Ezek közül ezen az oldalon jelenleg hét mozgalom rendszerváltás utáni történetéről olvashatsz rövid összefoglalót. A tiltakozási eseményekért (ahol már az agrár-, oktatási és egészségügyi mozgalmakat is megtalálod) kattints a Tiltakozások menüpontra.
Az 1989-es rendszerváltás egy túl nyitott világgazdasági betagozódással, kedvezőtlen globális munkamegosztással járt, mely hatalmas kitettséget és új típusú függőséget jelentett a magyarországi dolgozók zömének. Az elmúlt 30 évben Magyarországon munkások, bérből élők és a társadalom újratermelését biztosító dolgozók tömegei voltak kiszolgáltatva a piac és a tőke kénye-kedvének. A munkásmozgalom vagy dolgozói mozgalom szervezeti kulcskérdésekkel is szembe találta magát. Önszerveződni vagy megszervezni a dolgozókat a létező hagyatékok és intézmények nyomvonalán? Az elmúlt 30 év bebizonyította, hogy nincs olyan, hogy spontán dolgozói „önszerveződés”, mely az igazságtalanságok megtapasztalása után magától megtörténne. A spontánnak tűnő akciókhoz jellemzően szükség volt a létező szakszervezeti struktúrára, mely kapaszkodót, kezdőpontot, szakmai tudást jelentett, és amelyből megindulhatott az építkezés. Ám a szakszervezeti struktúra megléte sem magától értetődő.
Magyarországon az autoriter államszocialista múlt után a szakszervezetek csak erősen korlátozott szabályozási szerephez juthattak. 1990-ben egy korábban terhelt szerepből álltak fel újra a porondra; másképp, de továbbra is támaszkodva a politikai elitekre. Továbbá nehézséget jelentett, hogy a dolgozók sokszor nem bíztak a szakszervezetekben, vagy nem feltétlenül akartak tagdíj alapú szervezetek tagjaivá válni; főleg nem egy olyan korszak után, amikor a tagdíj kötelező volt, illetve egy olyan új korszakban, ahol az individualizmus, az egyéni jogok és felelősségek elve vált uralkodóvá. Nem meglepő, hogy az egyéni alku lehetősége a gyakorlatban jellemzően felülírta a kollektív alkuét. Az is előfordult, hogy egy jobb pozícióban lévő dolgozói csoport kedvezőbb béreket és munkafelételeket tudott magának kialkudni, leválasztva érdekeit egy szélesebb dolgozói csoporttól. Jellemző az a védekező stratégia is, mely menteni próbálta a menthetőt. A rendszerváltás utáni években például szakszervezeti aktivisták, szakértők legalább azt elérték, hogy a privatizálást követő leépítések után a dolgozók elfogadható végkielégítéssel távozzanak a cégtől; azt a kárt viszont nem tudták megakadályozni, hogy jól működő cégek, munkahelyek menjenek a „levesbe”. Ezzel párhuzamosan a szakszervezetek aránylag könnyen és korán lemondtak a jelenlétről a kis- és középvállalatokban, illetve azokon a munkahelyeken, ahol nehéz a dolgozók megszervezése. Mindehhez társult még az a szemléletmód is, amely a közszférában működő szakszervezetek kivételével a piac előretörését és a vele járó társadalmi egyenlőtlenségeket, ha nem is optimistán, de alapjában véve kritikátlanul, megfelelő stratégiák nélkül szemlélte.
Mindezek ellenére az elmúlt 30 évben is a szakszervezetek jelentették a dolgozói mozgalom motorját. A mozgalom azonban töredezett, mert az elsősorban szakszervezetekbe tömörülő munkások egymástól jellemzően elszigetelve mozdulnak meg, és néhány kivétellel hangjuk ritkán jut el a társadalom szélesebb köreihez. Sokszor egymásról sem tudva, a dolgozók számos tiszteletre méltó kiállást szerveztek, sorsukat alakító kezdeményezést indítottak el, melyek közül különösen az időnként fellángoló sztrájkok a leglátványosabbak. Ahhoz, hogy a dolgozói mozgalom egy élő, vibráló közösség, dinamikus politikai erő legyen, a társadalmi szerepvállalást kellene erősítenie. Figyelemmel kellene lennie a sérülékeny társadalmi csoportokra, vagy azokra, akik valamely oknál fogva lemaradnak vagy kilógnak a munkapiaci versenyben. Ehhez meg kellene találni az utat, a módszereket a bevonásra. Ez a körültekintő hozzáállás a szakszervezetek esetében nem magától értetődő. Ilyen elismerésre méltó lépés volt például az 1990-es évek elején a Vasas Szakszervezet együttműködése a munkanélküliek egyesületeivel.
Olvass még:
A magyarországi szakszervezetek története
A magyarországi munkásság 2008 utáni helyzete
Munkaügyi akciók 2010 és 2019 között Magyarországon
A magyar munkásmozgalom története a Tesco-sztrájkig
A Covid-19 válságkezelés és a dolgozók helyzetének átalakulása
A széles körben használt becslés szerint a társadalom minimum 15%-a él valamilyen fogyatékossággal, illetve várhatóan meg fog tapasztalni élete során fogyatékossághoz vezető állapotot. Családtagokkal együtt nem túlzás azt mondani, hogy minden második vagy harmadik embernek szoros kapcsolata van vagy élete során szoros kapcsolata lesz egy fogyatékossággal élő személlyel. Az, hogy ki számít fogyatékosnak, a történelem során sokat változott és változik ma is – messze nem csak orvosi, hanem politikai, kulturális, sőt gazdasági kérdés is lehet. Fogyatékossággal élőnek számítanak a mozgáskorlátozott emberek, vak vagy gyengénlátó emberek, siket vagy nagyothalló emberek, értelmi fogyatékossággal élő emberek, autista emberek és pszichoszociális fogyatékossággal élő emberek – ez utóbbi csoportot itthon még mindig főleg „pszichiátriai betegként” említik. A határvonal elmosódott: sokak számára fogyatékosságnak számítanak bizonyos krónikus, a mindennapi életet befolyásoló betegségek is.
A fogyatékossággal élő embereket a történelem során számtalan módon megkülönböztették és kirekesztették. Sok régészeti lelet, irodalmi adat és képzőművészeti munka tanúskodik arról, hogy milyen szerepet töltöttek be a társadalmakban. A görög drámák vak jósai és mesék udvari bolondjai éppúgy szerepelnek ezek között, mint a felvilágosodás utáni tébolydák és szegényházak lakói, valamint a 20. század rokkant-ellátásának intézményei. Hagyományosan „fogyatékosügyi mozgalomról” főleg a 20. századtól beszélünk. A mozgalom története összeforr a fogyatékos emberekért dolgozó szakterületek történetével: a siketek iskolarendszere, a bentlakásos intézetek története, a hazai gyógypedagógiatörténet vagy az autistákkal foglalkozó pszichiáterek munkája mára a mozgalomtörténet része. A mozgalom középpontjában az 1970-es évek óta maga a fogyatékossággal élő személy áll: ő az, akinek önrendelkezése és szükségletei, másokkal egyenlő jogai elsődlegesek. Ennek ellenére néhány fogyatékossági csoport mozgalmi munkáját és erőforrásait még ma is döntően szülői vagy szakembercsoportok és nem maguk az érintettek kontrollálják, bár ez lassan változik.
Magyarországon a siketek és vakok szervezetei már a 2. világháború előtt létrejöttek, ezt követően a mozgáskorlátozott emberek formális szervezetei az 1970-es évek végétől, részben az ENSZ Rokkantak Nemzetközi Évének hatására – pártállami jóváhagyással – 1981-től erősödtek meg. A paralimpiák sportolóinak története máshol és hazánkban is a mozgalomtörténet része. Az értelmi sérült emberek első (szülői) érdekvédő szervezete is az 1980-as években alakult, további szülői vezetésű szervezetek országszerte a ’90-es évektől kaptak lábra. Az autisták első hazai (szintén szülői) egyesületét pedig – alulról szerveződően, de már a Soros Alapítvány közreműködése révén – 1989-ben jegyezték be. Az 1990-es évektől egyre több fogyatékosügyi érdekvédelmi szervezet alakult országszerte, mára számuk több száz. Ezek jórésze erősen erőforráshiányos, önkéntes szerveződés, másik részük pedig az 1990-es évek társadalmi és gazdasági válsága, és az állami rendszerek hiányosságai miatt szolgáltatóvá váltak: szociális és foglalkoztatási jellegű szolgáltatást adnak fogyatékos emberek és családjaik számára. A fogyatékosügyi mozgalom munkájának eredményei részlegesek, de láthatóak: a mozgalom munkája nélkül nem lenne itthon akadálymentesítés, inkluzív oktatás, jelnyelvi törvény vagy nem indult volna meg a bentlakásos intézetek kiváltása.
Olvass még:
A fogyatékosságügy hazai és nemzetközi története
Az autizmussal élőket segítő magyarországi civil ellátórendszer kialakulása
Az otthonápolók mozgalmának rendszerváltás utáni története
Ma Magyarországon közel 18.000 fogvatartott van. A fogvatartással kapcsolatos problémák legalább 100.000 embert, köztük 40.000 gyereket érintenek. A Covid-19 járvány kitörése óta (egy rövid időszakot leszámítva) a fogvatartottak nem találkozhattak szeretteikkel; számos olyan kisgyerek van, aki két éve nem látta az apját vagy az anyját. A kapcsolattartás egyéb útjai is nehezen elérhetőek, egy perc telefonálás 69 forint. Sokaknak a korlátozottan igénybe vehető Skype sem jelent megoldást. A börtönök zsúfoltsága – az Európai Emberi Jogi Bíróság ítéletétől nem függetlenül – enyhült, de nem a szigorú büntetőpolitika változott, hanem növekedett a férőhelyek száma a hazai a börtönökben. A fogvatartás körülményei továbbra sem megfelelőek.
A Magyar Helsinki Bizottság 1989-es alapítása óta kiemelt figyelmet fordít a fogvatartottak jogvédelmére. Számos állami hatósággal volt együttműködési megállapodása, dokumentálta az emberi jogok érvényesülését a börtönökben, sok esetben nyújtott jogi segítséget, képviseletet. 18 év alatt 77 – esetenként többnapos – börtönmegfigyelést is végeztek. A Magyar Börtönpasztorációs Társaság 1991-ben alakult nonprofit támogató szakmai szervezet, amely a hazai börtönökben fogvatartottak lelki gondozását, valamint utógondozását vállalja fel. Országos Levelezőszolgálatuk, melynek jelenlegi taglétszáma közel 100 fő, olyan elítéltekkel tart rendszeres kapcsolatot, akiknek semmiféle személyi kötődésük nincs a kinti világgal. A Feldmár Intézet Tévelygő Alapítványa 2011-ben indította el Mesekörét a balassagyarmati börtönben, ahol az elítéltek együtt írtak és rendeztek színdarabokat, melyeket évente kétszer előadtak családtagjaiknak vagy épp nagyobb közönség előtt. 2015-ben a Közélet Iskolája is tartott a társadalmi egyenlőtlenségek kialakulásával és azok következményeivel kapcsolatos képzéseket börtönökben. A 2014-ben és 2015-ben aláírt megállapodások értelmében az Adj Hangot Egyesület mentorai rádiós képzést nyújtottak a fogvatartottaknak három helyen (a Váci Fegyház és Börtönben, a Győr-Moson-Sopron Megyei és a Fővárosi Büntetés-Végrehajtási Intézet Gyorskocsi utcai épületében). A fogvatartottak – a mentorok folyamatos segítségével – saját műsort szerkesztettek társaiknak. A rádiósok mentorálását az egyesület pszichológus, rádiós újságíró, technikus és jogász szakemberei önkéntesként végezték.
A börtönrádiók 2017-ben országszerte elhallgattak, miután a Börtönrádiónak helyet adó mindhárom büntetés-végrehajtási intézet azonnali hatállyal felmondta a rádiót működtető Adj Hangot Egyesülettel az együttműködési szerződést. Néhány nappal később, 18 év korrekt együttműködés után a Magyar Helsinki Bizottságot is kitiltották a börtönökből, amelynek következtében megszűnt a civil jogi kontroll és tanácsadás lehetősége a fogvatartottak számára. A Feldmár Intézet Mesekörét 2018-ban szüntették meg. 2018-ban alakult meg a FECSKE – a Fogvatartottakat és Családjukat Képviselő Csoport, amely szabadult fogvatartottakból, családtagjaikból, civil szervezetekből és a büntetés-végrehajtással foglalkozó szakemberekből álló hálózat, amelynek többek között a Magyar Helsinki Bizottság és a Magyar Börtönpasztorációs Társaság is tagja. A FECSKE azért jött létre, hogy a magyar börtön égető, és rendszerszintű problémáin együtt gondolkozhassanak a büntetés-végrehajtás által érintett csoportok tagjai. Egy önszerveződő mozgalom alapjait kívánják megteremteni és a fogvatartottak érdekképviseletének új formáit kialakítani.
Olvass még:
KSH adattábla a fogvatartottakról
Infografikák a fogvatartottak helyzetéről, a börtönök állapotáról
Ma Magyarországon megközelítőleg 2-3 millió embert érint a lakhatási szegénység. Ez az adat nem sokban különbözik a 30 évvel ezelőtti állapottól. A rendszerváltás időszakában felpörgő átgondolatlan lakásprivatizáció következtében gyakorlatilag évtizedek óta ugyanazokat a problémákat görgetjük magunk előtt – nincs kiterjedt szociális bérlakásszektor vagy más széles körben hozzáférhető megfizethető lakhatási alternatíva. A megfizethető lakásállomány bővítése érdekében az elmúlt években a lakhatási mozgalom szervezetei számos előremutató megoldással álltak elő. Ezek a kezdeményezések két irányban indultak el: egyrészt az önkormányzati lakásállományt javítják fel és vonják be a bérlakásszektorba üresen álló, lakhatatlan ingatlanok felújításával (ez potenciálisan 14 ezer ingatlant jelent), másrészt az üres ingatlanokkal rendelkező magántulajdonosokat teszik érdekeltté lakásaik szociális alapú kiadásában szociális lakásügynökségen keresztül (potenciálisan 400 ezer ingatlan). Az innovatív, évek során kikísérletezett civil kezdeményezések azonban megfelelő anyagi és jogi környezet nélkül nem tudnak átfogó megoldással szolgálni. Ahhoz, hogy a lakhatási válságon érdemben változtatni tudjunk, a politikai pártok, a mindenkori kormány és az önkormányzatok elköteleződésére és együttműködésére is szükség van.
Az elmúlt bő három évtizedben komoly ellenszélben dolgoztak azok, akik az igazságosabb lakhatás ügyét tűzték zászlajukra. Történeteik egyrészt a demokratikus-kapitalista átalakulás ellentmondásait leplezik le, másrészt egy kívánt demokratikus társadalmi működés kifejeződési formái is. A forrongó ’90-es években magyar viszonylatban rengeteg hátrányos helyzetű csoport – roma és nem roma alacsony jövedelmű szociális lakásbérlő, lakásfoglaló, hajléktalan, illetve fogyatékos ember – követelt megoldást lakhatási problémáira. A ’90-es évek második felében a mozgalom intézményesült; kiépült az ellátórendszer, elindult a jogvédelem. Ez az időszak nem csak azzal szembesítette az érdekvédőket és a közösségeket, hogy a hatóságok a lakhatási válságot a roma emberek kirekesztésével próbálják kezelni, hanem azzal is, hogy a rosszul kezelt lakhatási válság alkalmas az etnikai konfliktusok táplálására. A 2000-es években elkezdődtek a telepfelszámolási programok, és új színt hoztak a mozgalomba a globalizációkritikus fiatalok. 2008 után megint felerősödött a kisemmizettek hangja. A mozgalom baloldali szárnyában a hajléktalan emberek, az önkormányzati bérlők és szövetségeseik szerveződtek, míg a devizahitelesek jellemzően jobboldali kötődésű szervezetekben gyakoroltak nyomást. Míg azonban a jobboldalon nem sikerült tartós mozgalmi szervezeteket létrehozni, a baloldalon számos erős szereplővel erősödött a mozgalmi infrastruktúra. A következetes nyomásgyakorlás és a polarizált politikai játéktér következtében 2018-tól a lakhatási ügyek a a politikai ellenzék napirendjére is felkerültek.
Olvass még:
A lakhatási mozgalom XX. századi története a rendszerváltásig
A lakhatási mozgalom a ’90-es évek elején
Magyarországon az LMBT+ mozgalom a történelmi körülmények miatt jelentős késéssel indult a nyugat-európai országokhoz és az Egyesült Államokhoz képest. Az államszocialista hatalom ugyanis nem támogatta a valódi civil, alulról jövő kezdeményezéseket. Az AIDS megjelenése volt az a körülmény, amelynek hatására az MSZMP engedélyezte az első magyarországi homoszexuális csoportot. A Magyarországi Homoszexuálisok Homeros-Lambda Országos Egyesülete informálisan már 1985 végén megalakult, ám az állam csak 1988-ban engedélyezte a működését. Közösségi programokat szerveztek, HIV-prevenciót fejtettek ki, és beadványokkal fordultak az állami szervek felé a diszkrimináció megszüntetése érdekében. A ‘90-es években sorra alakultak a szervezetek: a Mások című újságot kiadó Budapest Lambdától az első vallási csoportokon (KeserGay, Bíborpalást) és szabadidős programokon (VándorMások) át az Egyetemi Meleg Körig. A működő csoportok, melyek legfontosabb célja ebben az időszakban a heteroszexuálisokéval azonos beleegyezési korhatár bevezetése volt, ernyőszervezetet is létrehoztak. A Szivárvány Társulás a Melegek Jogaiért bejegyzését azonban a bíróság elutasította. Ennek folyományaként alakult meg 1995-ben a máig létező Háttér Társaság, amely többek között segélyvonalat, jogsegélyszolgálatot, LMBT+ könyvtárat és archívumot működtet. A tágabb társadalom felé való nyitás részét képezte a pride felvonulások előszobájának tekinthető Pink Piknikek szervezése 1992-től, az első Meleg és Leszbikus Filmfesztivál 1993-ban. Az első pride felvonulást 1997-ben tartották meg. A ‘90-es évek végén Szegeden megalakult az első vidéki szervezet is. 1999-ben jött létre az első magyar leszbikus szervezet, a Labrisz Leszbikus Egyesület. Legfontosabb tevékenységük a közösségi és kulturális programok szervezése (filmklub, Labrisz-est, LIFT Fesztivál) és az LBT nők láthatóságának erősítése (Labrisz-könyvek, a Szimpozion Egyesülettel közösen vitt Melegség és megismerés iskolai program, valamint 2013 óta a Háttér Társasággal közösen szervezett LMBT Történeti Hónap).
A ‘90-es évek egyik legfontosabb eredménye az élettársi kapcsolat megnyitása volt az azonos nemű párok előtt, melyet az új évezredben az antidiszkriminációs szabályok megalkotásáért és a bejegyzett élettársi kapcsolatért folytatott harc váltott fel (ez utóbbit 2009-ben megszavazta a parlament). A 2000-es években sorra alakultak az újabb LMBT+ csoportok, bejegyzett szervezetek, az egyetemi csoportosulásoktól (GBME) a sportegyesületen (Atlasz) és az első transz szerveződéseken (Tranny Baráti Kör, Transvanilla, később a Prizma) át a Magyar LMBT Szövetségig. Közben a pride felvonulások és fesztiválok egyre jelentősebbek lettek, melyeket 2001-től a Szivárvány Misszió Alapítvány szervezett. A 2007-es, 2008-as erőszakos támadások évekre kordonok közé szorították a felvonulást, ám a 2010-es évek második felére a felvonulók száma húszezer fölé nőtt, és a Budapest Pride Magyarország egyik legnagyobb emberi jogi és kulturális rendezvénysorozatává vált. A 2010-es választások után az LMBT+ emberek jogait súlyosan korlátozó lépések történtek az új Alaptörvény elfogadásától a családvédelmi törvényen, a transzneműek hivatalos nemváltásának ellehetetlenítésén és az örökbefogadás szabályainak megváltoztatásán át a 2021-es, ún. gyermekvédelmi törvényig. Ugyanakkor ebben az időszakban sorra alakultak a Budapesten kívüli LMBT+ szervezetek, a kormányzati támadások hatására pedig jelentős társadalmi szolidaritás alakult ki az LMBT+ emberek mellett. Ezt igazolja az is, hogy a gyermekvédelmi törvénnyel kapcsolatos, melegeket megbélyegző 2022-es népszavazásra a civil szervezetek sikeres mozgósításának eredményeképp 1,7 millió ember szavazott érvénytelenül.
Olvass még:
Az LMBT+ mozgalom rendszerváltás utáni története
A rendszerváltás után újjáalakuló magyar nőmozgalom a kezdetektől összefonódott a tudományos, egyetemi élet szereplőivel, akik felfedezték, lefordították és megteremtették a magyar elméleti feminizmust, nőtörténelmet, nőtudományokat, később a társadalmi nemek tanulmányait. Elsősorban az angol-amerikanisztika és a szociológia szakok jeleskedtek ebben. Jelentős munkát végzett ebben az időszakban is a Magyar Nők Szövetsége, a Feminista Hálózat, a Zöld Nők Csoportja, és a MONA Alapítvány. A korszak ifjú egyetemistáiból nőttek ki részben a későbbi aktivisták, pl. a 2009 óta működő Nőkért Egyesület mozgalmárjai. A nyugati hatás – akár a budapesti CEU gender tanszékének megjelenését, akár a külföldi donorok pályázatfejlesztésen keresztül megnyilvánuló szakmai irányokat, akár az európai uniós csatlakozást megelőző esélyegyenlőségi projektekbe való befektetést értjük alatta, – igen jelentős volt, és meghatározta a női civil szervezetek mozgásterét is. Az európai uniós csatlakozás után a közpolitikai gondolkodás előterébe pedig a nők munkaerőpiaci reintegrációja és előmenetele került.
A civil szervezetekben és a közéletben aktív nők számára különösen fontos volt a nők elleni erőszak kérdése. Számos női politikus mellé is állt azoknak népszavazási kezdeményezéseknek, melyek a párkapcsolati erőszak büntetőjogi szabályozását tűzték ki célul. Végül ezt a második Orbán kormány alatt sikerült elérni 2012-ben. Az egyik első magyar feminista, női civil szervezet, a NANE Egyesület is a nőket érő erőszak elleni küzdelem jegyében született meg, és önkéntes segélyvonalas képzése keretében folyamatosan vonja be az új és fiatal nőket a mozgalomba. Ebben a küzdelemben jelentős események voltak a nők elleni erőszak áldozatairól való megemlékezések (a NANE és Patent Egyesület által szervezett Néma Tanúk felvonulásai), illetve az Isztambuli Egyezmény ratifikálását célzó figyelemfelhívó utcai megmozdulások, táncos performanszok és tüntetések (Egymilliárd Nő ébredése tánc, Legyen nőnap! jótékonysági koncert, a Nőkért Egyesület által szervezett akciók, stb.). Szintén korán mozgalmi cél lett az otthonszülés legalizálásáért, a dúla-rendszer elterjesztéséért, majd a mama- és bababarát, emberséges szülészeti ellátásért való fellépés is. Az ügyben dolgozó szervezetek pl. a Születésház (később Emma Egyesület), Másállapotot a Szülészetben mozgalom, stb. változatos, kreatív, utcai majd közösségi médiás jelenléttel dolgoznak. A leszbikus és biszexuális nők kulturális együttlétét szervező baráti közösségből nőtt ki a Meseország mindenkié című nagy port kavart mesekönyvet is kiadó Labrisz Leszbikus Egyesület, mely csoportjuk láthatóságának növelését és közösségformálását tűzte ki célul. A roma nőket képviselő roma és pro-roma női civil szervezetek változatos, mindig közösségeik igényeit tükröző programokat indítottak: mobil emlőrák szűrést, roma anyaközpontokat kisgyermekes nőknek, közösségi dúlaszolgálatot, prostitúció-ellenes megelőző programokat, politikai vagy esélyegyenlőségi képzést, szociális vállalkozásban működtetett lakáséttermet (lásd pl. a Színes Gyöngyök, a Közéleti Roma Nők vagy a Miskolci Regina Alapítvány munkáját).
A törvényi változások, és az azokért való közpolitikai érdekérvényesítés mindig is meghatározta a nőmozgalom aktivitását is: ilyen volt a rendszerváltás utáni abortuszszabályozás szigorítása elleni tüntetéssorozat és aláírásgyűjtés, vagy a prostitúciómentes Magyarországért és a gyermekprostitúció (ma már gyermekek szexuális kizsákmányolása) elleni fellépés a 2000-es évek második felében. A családbarát, nőbarát foglalkoztatási formák elterjesztése szintén ebben az időszakban került a középpontba (kezdetben a Jól-Lét Alapítvány tevékenységéhez kapcsolódott, és az Orbán-kormányok családbarát intézkedéseinek egy része ezeken alapult). A szinte az összes magyar civil szervezetet tömörítő Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség, mely 2003-ban alakult meg és csatlakozott az Európai Női Lobbihoz, többek között a nők politikai részvételének növelését tűzte ki célul. Csatlakozva európai ernyőszervezetéhez, a 2010-es években elindította az 50/50 kvótakampányt, melyhez akkor még a másik két ernyőszervezet, a keresztény-konzervatív Magyar Asszonyok Érdekszövetsége és a szocialista utódszervezet, a Magyar Nők Szövetsége is csatlakozott. 2021-ben az Európai Női Lobbi elnökévé a magyar Sáfrány Rékát választották. A vállalatvezető nők hasonló, az igazgatótanácsokban a nők számának növelését megcélzó kvótakezdeményezéséből alakult meg a gazdasági, kulturális és tudományos élet egyenlőbbé tételéért dolgozó Egyenlítő Alapítvány.
A nőmozgalmakhoz közvetlenül nem kötődő női csoportok is képviselnek olyan ügyeket, melyek alapvetően nőtársaik életét könnyítenék meg. Ilyen a fogyatékos gyerekeiket nevelő anyák és nők otthonápolás mozgalma a Lépjünk, hogy léphessenek! összefogásával, vagy a hajléktalan nők érdekérvényesítése érdekében a Város Mindenkié csoporton belül pár évig létező Hajléktalan Nők Egymásért (HaNem), továbbá az írónők Szomjas Oázis című antológiája köré épülő szerveződése, majd a Szépírók Társaságának Női Érdekvédő Fóruma, illetve az egyedülálló szülőket támogató Egyszülős Központ is.
Mindebből láthatjuk, hogy az állampolgárok felét kitevő lányok és nők sokszínű problémáit színes mozgalmak képviselik, melyek akár ideológiai oldalakon is átnyúlhatnak; lehetnek nagyon politikaiak vagy egyszerűen közösségformálók. Ha sok nő összegyűlik egy térben, és beszélni kezd, az már önmagában forradalmi önérdekérvényesítés.
Olvass még:
A roma mozgalom története az államszocializmus időszakára nyúlik vissza. 1957-ben László Mária roma származású újságírónő vezetésével alakult meg a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetsége (MCKSZ). László Mária és munkatársai kulturális versenyeket szerveztek, melyek hatására alakultak meg az első együttesek az országban (Mátészalka, Nyírvasvári). A cigány folklórmozgalom másik pillére az 1970-es évek közepétől a népi gyűjtésekkel párhuzamosan megalakult cigányzenei együttesek mozgalma. Ennek fontos mérföldköve volt, amikor 1972-ben Daróczi Ágnes megnyerte a „Ki Mit Tud?”-ot. Az őt kísérő Monszun együttes hatására kezdődött el aztán az együttesalakítási mozgalom (Romano Glaszo, Kaly Jag). Az 1980-es évektől a politikai szocializáció fontos terepeként működött a táboroztatás is. A nyári (olvasó)táborok lehetőséget adtak arra, hogy a roma kultúra értékeit a legfiatalabb nemzedék is megismerhesse, és fontos terepe volt a cigány öntudat erősítésének.
Az 1980-as években a romló gazdasági helyzet és a társadalmi átalakulás következtében a romákat egyre inkább sújtották a kilakoltatások, illetve a fenyegető munkanélküliség. A kilakoltatás elleni érdekvédelem egy ikonikus példájává vált a többek között Horváth Aladár által megszervezett Gettóellenes Bizottság (GEB). A GEB sikerének hullámán alakult meg 1989. április 15-én a Phralipe (Testvériség) nevű szervezetet, amely hamarosan több ezer tagot tömörítő országos hálózattá, és a roma közösségszervezés fontos sikerévé nőtte ki magát. Ezt a pozíciót pár éven át tudta tartani a Phralipe, amely az SZDSZ-szel összefogásban 1990-ben két roma képviselőt is bejuttatott a parlamentbe. Másik fontos hálózatépítési kísérlet volt a különböző roma szervezeteket egy ernyőszervezetbe tömörítő Roma Parlament, mely a kisebbségi jogok érvényesítéséért szállt síkra. A romák ebben az időszakban a határon túli magyarok ügyében is fontos szerepet játszottak. Az 1990-es marosvásárhelyi pogrom során roma emberek védték meg a napok óta békésen tüntető magyarokat a román emberek támadásaitól. Ekkor terjedt el a mondás: „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!”
1995-re egyértelműen látszott, hogy a roma lakosság lett a rendszerváltás legnagyobb vesztese. A romák egyre súlyosbodó helyzetére kívánt válaszokat adni az 1995. május 9-én alakult Roma Polgárjogi Alapítvány (RPA). A többek között Horváth Aladár munkájával megszervezett RPA a romák hátrányos helyzetét számos probléma együttes hatásaként értelmezte, ezért a diszkrimináció és az etnikai konfliktusok mellett feladatának tekintette az oktatást, a romák médiareprezentációját és tájékoztatását, a foglalkoztatást és a lakhatást is. Ennek a kísérletnek a keretében alakult meg a Roma Sajtóközpont és a tehetséges roma fiatalok felsőoktatási tanulmányait előmozdító Romaversitas is. Az RPA továbbá több száz kilakoltatás előtt álló ember ügyében járt közbe vidéken és Budapesten olyan munkatársaknak köszönhetően, mint Setét Jenő és Bársony János. A közvetlen segítségen túl egyik fontos eredményük az volt, hogy 1999-től Budapest főpolgármestere téli kilakoltatási moratóriumot hirdetett a fővárosban.
A roma emberek különféle taktikákat alkalmaztak küzdelmeikben a tárgyalástól kezdve a demonstráción és a polgári engedetlenségen át az éhségsztrájkig. Ilyen eszköz volt a jogvédelem is, melyet többek között az oktatási deszegregációs ügyekben is alkalmaztak (Tiszavasvári, Nyíregyháza, Hajdúhadház, Jászladány, Gyöngyöspata stb.), többek között az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyermekeknek Alapítvány munkáján keresztül. Másik eszköz volt az etnikai alapú támadások elleni kiállás és önvédelem az 1990-es években (pl. 1992, Tura; 1993, Eger), a 2008-2009-es roma gyilkosságok idején, és a 2000-es években a települések romák lakta részeiben is masírozó szélsőséges Magyar Gárda tevékenysége okán.
A Cigány Világszövetség 1972-es párizsi kongresszusának határozata alapján lett a cigány Holokauszt – Porajmos – nemzetközi emléknapja augusztus 2. Az emléknapon Magyarországon hagyományosan virrasztást rendeznek az áldozatok emlékére és 2008-2009 óta megemlékeznek a 2008–2009-es romagyilkosságok áldozatairól is, melyek szervezésében élen járt az Ide tartozunk! hálózat. A Setét Jenő vezetésével megszervezett hálózat a romák legfontosabb önszerveződési törekvésévé vált a 2010-es években. Az Ide tartozunk! a 2011-es Népszámlálás kampányból nőtte ki magát, melynek célja a roma emberek láthatóvá tétele volt. A kampány eredményeképpen 2011-ben 315 ezer ember vallotta magát romának, másfélszer annyian, mint a 2001-es népszámláláskor. Setét Jenő szintén fontos szerepet játszott a Roma Büszkeség Napja életre hívásában. Az először 2013-ban megszervezett felvonulás célja, hogy szembemenjen a többségi társadalom által a romákról alkotott negatív képpel és felmutassa a romák történelmi, kulturális és társadalmi értékeit. Setét Jenő a 2018-as felvonuláson tartott beszédében a Roma Büszkeség Napja jelmondatával indított: „Te is a nemzet része vagy!”
Olvass még:
Az elmúlt fél évszázad roma politikai törekvései
A környezetvédő vagy zöld mozgalom komoly múltra tekinthet vissza és a hazai civil szférában is máig jelentős a súlya. Már a rendszerváltozás előtt, a nyolcvanas években is megjelentek környezetvédelmi civil kezdeményezések, sőt, tiltakozó mozgalmak is, amelyek közül a legismertebb a nagymarosi vízlépcső elleni szerveződés, a Duna Kör. A kilencvenes években már mintegy 1.000 zöld civil szervezet működött, amivel a szektor a hazai civil társadalmon belül komoly részt képviselt. A jelenség érthető, hiszen a „környezetvédelem” sok mindent jelenthet: a természetvédelmi csoportoktól (pl. madarász szakkör) a szakpolitikai (energetikai, közlekedéspolitikai stb.) kérdésekkel foglalkozó, erős szakmaisággal rendelkező szervezeteken vagy egyes helyi konfliktusokba beleálló csoportokon át az új társadalmi mozgalmak kevert politikai agendáját tudatosan felvállaló egyesületekig sokan vallják magukat teljes joggal „zöldnek”. A környezetvédelem magában foglalja a hagyományos természetvédelmi tevékenységeket, de az életminőség egymástól egészen különböző elemeivel is kapcsolatba hozható a helyi ökoközösségek szervezésétől a „tudatos vásárláson” át a globalizáció és a klímaváltozás problémáival való foglalkozásig.
A hazai zöld mozgalom erősen intézményesült. Ezt nem csak a formális civil szervezetek nagy száma, de a szektor egyéb intézményei is jelzik: például 1991 óta rendezik meg a környezet- és természetvédő szervezetek éves Országos Találkozóját, az ún. Zöld OT-t, amelyen jellemzően több száz szervezet képviselteti magát. Az Országos Találkozó egyrészt konferencia és vitafórum, ahol a zöldek az aktuális ügyeket beszélik meg. Másrészt közvetlen politikai funkciója is van, hiszen a résztvevők politikai állásfoglalásokat fogalmaznak meg és fogadnak el, valamint megválasztják a zöld mozgalom képviselőit a különböző szakmai és tárcaközi bizottságokba, és az Országos Környezetvédelmi Tanácsba. A zöld mozgalom szervezettsége segítette saját politikai képviseletének a megteremtését, amelynek eddigi legsikeresebb próbálkozása a Lehet Más a Politika (LMP) megalapítása és 2010-es parlamentbe juttatása volt.
Az Országos Környezetvédelmi Tanács mozgalmi képviseleti funkciói azonban 2010 után nagyrészt elsorvadtak, kiüresedtek, és – parlamenti képviselete ellenére – a zöld mozgalom érdekérvényesítő ereje is csökkent. Ennek elsősorban külső politikai okai voltak, noha a mozgalom erős intézményesültsége bizonyos merevséggel és a szektor elöregedésével is járt, illetve a pártalapítás után keletkezett erőforráshiányt sem sikerült pótolni. Ellenpontként ezzel párhuzamosan megjelentek olyan új kezdeményezések, amelyek kevésbé intézményesültek. Ily például a 2008 őszén indult, ökotudatos helyi közösségeket szervező Kisközösségi Program, a városokból kiköltöző, ún. „gyüttmenteket” összefogó kezdeményezések, vagy a fiatalok felháborodásából táplálkozó, globális klímasztrájkot hirdető nemzetközi Fridays for Future mozgalom hazai megszerveződése vagy a hulladékmentes háztartások kialakítását népszerűsítő Zero Waste mozgalom.
Olvass még:
A magyarországi zöld mozgalom a rendszerváltástól az ezredfordulóig
A zöld mozgalom eszmetörténeti gyökerei Magyarországon
A zöldek közpolitika-befolyásoló tevékenysége az Európai Unióban
